Az aranygeneráció Európa legjobbja lett

Valaki nagyon hiányzik majd: az egykori ifikapitány, Bicskei Bertalan. A három évtizeddel ezelőtti moszkvai napokra most Kiss László: Berci című, az MLSZ gondozásában kiadott könyvének egy idevágó részletével emlékezünk. Az időpont 1984. június 3., a döntő napja.

Bercire újabb próba várt, úgy érezte, életet meccse következik, ami nem baj, csak alighanem a játékosok is ugyanezt érezték, s közben félő volt, hogy máris elszállnak az örömtől. És akkor az ifikapitány – későbbi pályája során is példa nélküli – szokatlan fogáshoz folyamodott: örömletörőnek és görcsoldónak, szaktanácsadóként felfogadta a Képes Sportot tudósító Lakat T. Károly kollégánkat. „Te, Karcsi, a papád ilyen helyzetben mit csinált?” – kérdezte tőle, mire Lakat meg azt mondta, hogy ilyenkor kivitte a pályára, és jól meghajtotta a társaságot. Meg lehordta a játékosokat, elmondta őket mindenféle tudatlannak, botlábúnak, nyeretlen kezdőknek. Erre Berci is ezt tette, kemény edzés következett, sűrű szidalmak közepette, másnap meg a meccs.

Emlékszem, mi a tévé előtt ültünk, s azon élcelődtünk, hogy a kopasz Kutyepov kapuvédő úgy néz ki, mintha valamelyik gyerek apja lenne. Valahogy bennünk volt – okkal, ok nélkül? –, hogy a szocialista sportvezetők, köztük persze a szovjetek is, szeretnek trükközni. Az sem áll például tőlük távol, hogy néhány játékost megfiatalítsanak.

Mindenesetre azt láttuk, hogy 1984. június 3-án Moszkvába beszökött a futballnyár. Seremetyevo felől érkezett csendesen, inspiciált az Arbaton, ellenőrizte a házbizalmik bajszát, kifényesítette a veteránok medáliáit, tett egy kört a Vörös téren, megnézte a Manyézst, levetkőztette a Tverszkaja, azaz a Gorkij utca fiataljait, majd nyolcvanezer embert kiparancsolt a Luzsnyikiba, szovjet győzelmet nézni. Látta ugyan, hogy nem érkeztünk rossz ajánló levéllel, hiszen a százszázalékos teljesítmény, a nyolc lőtt és az egyetlen kapott gól tiszteletet parancsolt, mégis a házigazdáknak ígért aranyérmet. Ezt még mi is elhittük, itthon.

A döntő kimenetele ismert. Mi védekezünk, ők támadnak. Mégis mi rúghatnánk gólt, Zsinka előtt a meccs, sőt, a torna helyzete, de Kutyepov véd. A hosszabbítás végéig is 0:0. Száz percnyi játék után sincs döntés. Jönnek a tizenegyesek. Hudozsilov berúgja, de a nagy kedvenc, Kovács Kálmán kihagyja – nem oda rúgta, ahova Berci mondta neki. Aztán Petry kifogja Tatarcsuk lövését, de Keller is hibázik, s mivel aztán Ivanauskas belövi, már 2-0 nekik. Szerencsére Pintér szépít, s aztán Zsolt kivédi Gorilij lövését és így visszajön a remény. Zsivóczky kiegyenlít, 2-2 az utolsónak vélt sorozat előtt. Az ötödik párharcban Kuznyecov a bal kapufa külső élét találta el, de hibázott Vincze is. Következnek a hatodik lövők. Petry szenzációs, harmadszor is véd, kiszedi Szpelnyikov lövését. Így 2-2-nél következik Kovács Ervin. Arra már alig valaki emlékszik, hogy hova rúgta a labdát, arra viszont velünk együtt mindenki, aki látta a meccset, ahogy hatalmas karkörzéssel rohanva ünnepeli az Eb-aranyat. Az összes magyar játékos, edző, technikai segítő, mindenki egyetlen kupacban fetrengett a Luzsnyiki gyepén. A Magyar Rádiót tudósító Molnár Dániel hangja szinte elcsuklott a boldogságtól. Magyarország ifjúsági Európa-bajnok!

Petry kivédte a szovjetekét, Ervin pedig magabiztosan berúgta a sajátját, majd elkezdett futni visszafelé, és a karjával körözött. Megfordultam, és látom, hogy Szepesi Gyuri a kerítést átugorva rohan befelé. Amit ott, akkor éreztem, azt se azelőtt, sem azóta. Nyertem bajnokságot, kupát, egyik sem volt ilyen érzés. (Bicskei Bertalan)

A szovjetek döntőbeli legyőzése után mámorban úszva értettük meg, hogy ki is az az ember, akit a kemény munka alatt néha a pokolba kívántunk. Mert az Eb-n nem mienk volt a legjobb csapat, de nekünk volt a legjobb edzőnk. Emlékszem a tizenegyes-párbajról azt nyilatkozta a rádióban: „Az első tizenegyest Kovács Kálmán kihagyta, és én megsimogattam a fejét, hogy a többiek lássák, hogy minden rendben. A másodikat Keller Józsi is kihagyta, na, akkor azt mondtam magamban, hogy téged már simogasson a jó édesanyád! Nekem csupa nagybetűvel, ő az EDZŐ. A Honvédnál bajnokságot nyertünk vele, kupadöntőt játszottunk, és hát az ifi EB megnyerése, életem legnagyobb futballélménye az hozzá kötődik. Hitetetlen egyéniség, nagyon sokszor voltak összezördüléseink, de ezek természetesen hozzátartoznak egy edző-tanítvány kapcsolathoz. Annyira erős egyéniség, hogyha a játékosok között megtalálja ezt az egyéniséget, abból szuper történtet jöhet ki. (Kovács Kálmán)

Kaptunk egy keménykezű kapitányt, amikor edzésen már a vetődések után alig kaptunk levegőt, ő még a hetediket, nyolcadikat, tizediket lerúgta. Akkor nem volt a legszimpatikusabb ember, de így utólag visszagondolva, én ugyanezt követelném ma a kezem alá kerülő ifjúsági játékosoktól. (Petry Zsolt)

A döntő előtt Jacques Georges-zsal, az UEFA akkori elnökével reggeliztem. Teázott, hihetetlenül nyugodt volt. Ellentétben velem. Melléöntöttem a kávét, rutintalan dohányosként fordítva gyújtottam rá a cigarettára. Látta rajtam, hogy nagyon izgulok. Azt mondta, ne izgulj, Ti fogtok nyerni délután. Szerencsére igaza lett. Az a győzelem okozta életem egyik legnagyobb élményét. Ugyanazt éreztem, mint 1953 novemberében, a Wembleyben, amikor az Aranycsapat 6:3-ra megverte az angolokat. (Szepesi György, az MLSZ akkori elnöke)

Több mint két hetet beszélgettünk végig, beavatott egy sereg olyan dologba is a csapattal kapcsolatban, amelybe, ha nincs irántam teljes bizalommal, biztos, hogy nem avat be. Ekkor éreztem rá, hogy ez az ember magában hordozza a nagy edzővé válás minden feltételét. Ölni tudott volna a srácaiért, szigorú, néha rideg, esetenként talán túlzottan is mogorva volt velük, de ha valaki csak egy rossz szót mert mondani róluk, annak a szemét kikaparta. Ott lehettem az öltözőben, amikor az Eb-győzelem kiharcolói előbb megfürdetik egymást stílszerűen orosz pezsgőben, aztán „pótapjukat”, Bercit dobálják a levegőbe. Életemben először és utoljára akkor láttam sírni. Legszívesebben mind a tizenhét játékosát egyszerre ölelte volna magához. Ha akkor azt mondják neki, hogy edzői pályafutásának végig ezzel a csapattal dolgozik majd együtt, gondolkozás nélkül aláírja a szerződést. Élete végéig az a csapat volt az ő igazi csapata. Arra a győzelemre volt mindig a legbüszkébb. Azokat a játékosokat szerette a legjobban. (Lakat T. Károly újságíró)

---