Futballisták, fegyverek, forradalom

2020. október. 23., 11:01   |    

Futballisták, fegyverek, forradalom

Október 23. nemzeti ünnep Magyarországon 1989 óta. A magyar futball elválaszthatatlan része történelmünknek és kultúránknak. Íme néhány történet ezzel kapcsolatban.

Két válogatott futballista akad, aki – saját elmondása szerint – aktívan részt vett október utolsó hetében a forradalmi eseményekben. Az egyik Czibor Zoltán, aki az Aranycsapat tagjai közül leginkább hangoztatta politikai szembenállását, kevésbé diszkréten megfogalmazva a rendszer iránti gyűlöletét. Szöllősi György a Czibor – Dribli az égig című életrajzi könyvében idézi a játékos valamikor a kilencvenes évek elején tett visszaemlékező nyilatkozatát, amelyben leírja, hogy fegyvere volt, s hogy a Széna tér környékére járt le, részt véve a forradalmi eseményekben. „Vallomásában” egyetlen egyszer sem utal arra, hogy használta volna a fegyverét. Ellenben a Bp. Honvéd Bécsbe indulása kapcsán felelveníti hogy a játékosok megválasztották őt a Forradalmi Bizottság elnökének (a csapaton belül), helyettesei pedig Budai II László és Kocsis Sándor lettek.

Grosics Gyula a Móricz Zsigmond körtér környékén, a Serleg utcában lakott. A 2014-es halála előtt adott utolsó nagyinterjújában, az InfoRádió Aréna című műsorában felelevenítette a forradalom napjainak történéseit:

„Nagyon nehéz helyzetbe hoztam a családomat is, magamat is, mert a körtérről a Serleg utcán keresztül egy 25-30 fős diákcsoport fegyverrel néhány napon keresztül megpróbált fölmenni a Gellérthegyre. Ezek a gyerekek azt hitték, hogy a mi utcánkon keresztül simán feljutnak majd. Nem tudták, amit mi igen, hogy minden este, ahogy sötétedni kezdett, a szovjet csapatok körülzárják a Gellérthegyet.

A Serleg utca, ahol mi laktunk, beletorkollott abba a záróvonalba, amellyel a szovjetek tartották a Gellérthegyet körülfogva. Állítólag, ezt én nem tudom, fegyverraktárak meg sok minden más katonailag fontos dolgok voltak a Gellérthegyen, pincehelyiségekben.

Felajánlottam, hogy ne cipeljék magukkal oda-vissza a fegyvereket. Itt van egy pincehelyiség a ház alatt, rakjuk oda le a fegyvereket. Ez számukra nagyon jó megoldás volt, mert nem kellett fegyveresen sétálgatni a körtér körül, ahol az egyik gócpontja volt a forradalomnak. Életveszélyes volt.

Én csütörtökön délután kimentem, az már akkor a harmadik nap volt a forradalmi harcok után, mert meghirdettek valamilyen összejövetelt, vagy tüntetést. Kimentem a Móricz Zsigmond körtérre. Elkezdődött egy nagygyűlésszerű összejövetel. Tele volt a körtér emberekkel, a Szent Imre herceg szobránál vagy annak közelében alakult ki a nagygyűlés központja. Szörnyű volt, mert alig, hogy elkezdődött, nem emlékszem már, hogy ki tartott beszédet, egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, az emeletes házak tetejéről sortüzet kaptunk. Sok ember ottmaradt. De hogy mennyi, azt az Isten tudja. Én magam is akkor jöttem rá, hogy végveszélyben az ember egy kavicsdarab mögé fekszik le, hogy védve legyen a teste.

Két nappal a szovjet csapatok bevonulása után megszűntek a harcok a körtéren, meg az utcákban is. Nem tudtam, mit csináljak a pincében maradt fegyverekkel. nem voltak tekintettel a megszálló csapatok arra, hogy ki, miért, milyen okból vagy hogyan keveredett bele ebbe az akkor, abban a pillanatban lehetetlennek érzett, gondolt helyzetbe. Csütörtökön, ha jól emlékszem, csütörtököt írtunk, mert, ugye, kedden tört ki a forradalom, a következő hét csütörtökén fejeződött be, már legalábbis ott a körtér körül, még az összes fegyver, géppisztolyok, pisztolyok, géppuskák, kézigránátok, szóval minden, még a pincénkben volt elraktározva. Reggel elég korán becsöngettek. Kinéztem, és látom, hogy áll ott egy kocsi, egy ilyen kis furgonszerűség és egy nem tudom, milyen rendfokozatú, de tiszti egyenruhát viselő férfi, akit én soha életemben nem láttam.

Kimegyek, és kérdezem, hogy tessék, mit akar. Azt mondja, a fegyverekért jöttem. Na, kiment a vér a fejemből, mert számtalan embert felakasztottak csak egy fegyverért! De hát nálam fegyverarzenál volt! Látta, hogy kitört rajtam a harci idegesség, és mondta, hogy ne idegeskedjek, mert a főnöke utasítására jött elvinni a fegyvereket a pincéből, mielőtt még mások jönnek és botrány lesz belőle. Mindent tudtak. Még azt is, a végén már azt is megkérdezték, hogy van még valami? Elvitték az összes fegyvert a pincéből, és soha többet nem találkoztam velük.”


Ugyan 1963-ban a Magyar Népköztársaság kormánya már amnesztiát hirdetett a bűnösnek ítélt politikai foglyok többsége számára, még egy évvel később is nagyon bátor tettnek számított élő rádióadásban a forradalom napjaira emlékeztetni.

1964. október 23-án a magyar labdarúgó-válogatott, a csehszlovákok elleni 2:1-es győzelemmel megszerezte Tokióban az olimpiai bajnoki címet. Ha úgy tetszik, visszafoglalta Puskásék trónját, miután az 1956-os, melbourne-i játékokra egy rossz sportpolitikai döntés miatt nem mehettek ki a futballisták, majd a következő játékokon, Rómában, bronzérmes lett a Baróti Lajos és Volentik Béla által felügyelt legénység.

A nagy tokiói siker után Lakat Károly, a csapat szókimondó és az akkori rendszer iránti feltétlen hűséggel még a legvadabb irigyei által sem vádolható edzője, a következőket mondta Szepesi Györgynek nyilatkozva nagy boldogságában: „Annak különösen örülök, hogy éppen október 23-án tudtunk ekkora örömet okozni a magyar népnek!”


A hírkategória további hírei

Főszponzoraink

  • Adidas
  • OTP Bank
  • TMP
  • Mol GBS