Jövő héten búcsúzik a Puskás-stadiontól a válogatott

Bár már a II. világháború előtt is felvetődött egy nagy nemzeti stadion építésének szükségessége – a kor újságírói részben több más európai főváros, elsősorban Berlin és Róma legnagyobb stadionjával, részben pedig a hazai „teltházas” mérkőzések esetén lemaradó ezrekkel érveltek –, de a terveket, sőt inkább reményeket nem követte megvalósítás.

1945-ben az Országgyűlés ellenben megszavazta egy új nagy stadion építését, annak költségei bekerültek a hároméves tervbe is. Ennek ellenére sokáig nem történt konkrét lépés, majd az 1947. május 4-i, az Üllői úti Ferencváros pályán történt baleset, a tribün leszakadása felgyorsította az eseményeket. 1948. július 13-án az akkori sportfőhatóság, az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) futballrajongó elnöke, Hegyi Gyula tette meg az első kapavágást. Ugyan az építkezés közben többször is akadozott – pedig rengeteg „önkéntes”, köztük az Aranycsapat minden játékosa vett részt a kétkezi munkában – végül 1953. augusztus 20-án átadták a Népstadiont.

A premierről így írt a Dénes Tamás–Hegyi Iván–Lakat. T. Károly szerzőtrió a Királyok, hercegek, grófok című könyvben: Az első hivatalos meccsre, a Honvéd–Szpartak Moszkva találkozóra fél ötkor vezette ki a csapatokat Vlcek csehszlovák bíró, de már reggel nyolckor kinyitották a kapukat, mivel kilenckor – tizenkét harsona hangjára – „színpompás zászlóparádé” kezdődött, majd fél tíztől másfél ezer úttörő mutatott be tornagyakorlatokat. „Békeművünkben” – ahogyan akkor írtak a létesítményről – élőképek sora szökött a nyolcvanezer néző szemébe, s egy neves írónk így emlékezett meg ezek egyikéről: „Sok ezer sportoló szeretetből, szívdobogásból, örömből feliratot formál: Éljen a párt!” Az eseményre Avery Brundage NOB-elnököt is meghívták, aki – annak dacára, hogy a sajtóteraszon, s nem a díszpáholyban kapott helyet – elragadtatással nyilatkozta: „Csak gratulálni lehet ehhez a stadionhoz. Mint mérnökember, nagyon tudom méltányolni a gyönyörű kivitelt.” Az aréna első gólját a moszkvai balhátvéd, Jurij Szedov érte el, de a futballmeccset megelőzően még lezajlott a Magyarország–Norvégia atlétikai viadal is; pontosabban, az 5000 méteres síkfutást a mérkőzés szünetére hagyták. Az állás addig nem változott – stílszerűen: a Honvéd beragadt a rajtnál –, a második félidőben viszont Bozsik fordított, s bár Szimonjan egyenlített, Kocsis a 83. percben megszerezte a mindenkit boldogsággal eltöltő győztes gólt (3-2). Ám nemcsak a labdát a hálóba küldőket érdemes megörökíteni, hiszen az aréna utóbb nemzetközi fogalommá vált, a „Nepstadiont” külföldön ugyanolyan áhítattal emlegették, mint a Wembley-t, a San Sirót vagy a Maracanát. A Honvéd tehát így állt fel: Grosics – Rákóczi, Lóránt, Bányai – Bozsik, Városi – Budai II, Kocsis, Babolcsay, Puskás, Czibor. A Szpartak meg így: Pirajev – Tyiscsenko, Basaskin, Szedov – Parsin, Netto – Paramonov, Bobrov, Szimonjan, Gyementyev, Iljin.

Az első nemzetközi mérkőzést számos felejthetetlen futballcsata követte. Idézhetnénk KK-döntőt, nagy presztízsű barátságos mérkőzéseket, hazai kupadöntőket, s egyáltalán nem utolsósorban mára már nosztalgiával emlegetett, sokszor telt házat hozó kettős rangadókat. Ám ezúttal maradjunk csak a válogatott mérkőzéseknél, ahogyan a fenti adatokból is kiderült, azokból is volt bőven. Melyik volt a 10 legemlékezetesebb? Alkalmasint ez ízlés dolga.

Mi kiemeltünk mégis tízet, garantálva, mindegyiknek megvolt a maga különlegessége. Az első győzelemnek nemrégiben ünnepeltük a hatvanadik évfordulóját: 1954 májusában, néhány nappal a svájci világbajnokság kezdete előtt az Aranycsapat álomjátékkal győzte le 7:1-re az angolokat. Hivatalosan 92 000 néző előtt, de nem annyi érdeklődőt vonzott a találkozó, a jegyigénylők száma alapján akár öt Népstadiont is meg lehetett volna tölteni.

Valamivel jobban jártak egy évvel később az skótok: ők „csak” három gólt kaptak 1955. május 29-én a magyaroktól. Ez a találkozó is bekerült a történelemkönyvbe: ez volt az első, Magyarországon rendezett labdarúgó-mérkőzés, amelyen a nézőszám elérte a százezres álomhatárt. A 3:1-re megnyert mérkőzésen egyébként Smith vezető gólja után Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor és Fenyvesi Máté is a kapuba talált.

A harmadik találkozó kapcsán valóban két meccset is érdemes emlegetni. Az 1955. október 16-i, Magyarország–Ausztria találkozót 6:1-re nyerte meg a házigazda, jellemző az erőviszonyokra, hogy nem a gólkülönbség jelentette az igazi különlegességet, hanem hogy ez volt a két ország 100. hivatalos, egymás elleni találkozója, s hogy a kezdőrúgást Schlosser Imre, a hőskor első számú csillaga végezte el. Még különlegesebb, hogy az előmérkőzésen az ifjúsági válogatott 9:0-ra kiütötte az osztrákok korosztályos csapatát.

1959-ben az NSZK öt évvel korábban világbajnoki címet nyert válogatottját fogadta a magyar csapat a Népstadionban. Ez volt a két csapat első találkozója a berni döntő óta. A nyugatnémetek az első negyedórát nem úszták meg szárazon: Tichy Lajos – aki két héttel korábban mesternégyest ért el a svájciak elleni 8:0 alkalmával – látványos akciót fejezett be a támadáshoz illő góllal. A második magyar gól messzemenően méltó volt az ifjú Albert Flórián híréhez: az a cselsorozat, amely a 2:0-t megelőzte, minden idők legragyogóbb szólóinak egyikeként került be a futballhistóriába. A második félidőt bevezető briliáns szlalomot nyomban Sándor Károly hasonló attrakciója követte – a közkedvelt Csikar gólját szintén „mesterműnek” minősítették a szakírók. A hajrára feljöttek a németek, s nagyon jól jött Tichy Lajos gólja – a 4:3-as magyar győzelem Európa-szerte elismerést kiváltó eredmény volt.

Az ötödik kiválasztott mérkőzés egy búcsú: 1962. április 18-án szerepelt Bozsik József utoljára a nemzeti tizenegyben. Akkor századik válogatottságán köszöntötték, ma már 101 szerepel a neve mellett – a tény, hogy sem addig, sem azóta sem ünnepelt ilyen magas válogatottsági számot senki a magyar válogatott mezében. Az Európába átrándult uruguayi csapat ellen a mérkőzés 1:1-re végződött. Az „uruk” Silva góljával az 58. percben vezetést szereztek, az ünnepelt, Bozsik József egyenlített ki a 65. percben.

A hatodik találkozó Farkas János gálajátékát hozta. 1966. október 30-án a Vasas csatárának három góljával nyert Illovszky Rudolf válogatottja az osztrákok ellen. Bő egy hónappal korábban a magyar csapat 4:2-re verte a franciákat, Farkas akkor akkor négy gólt lőtt. Két egymást követő mérkőzésen hét gólt – igazán kivételes teljesítmény volt. A legkevesebb, amit a franciák írtak róla: Monsieur But, azaz Gól úr.

A hetedik meccs már a titulusában is különleges volt: interkontinentális pótselejtező a világbajnoki részvételével. 1977. október 29-én Baróti Lajos válogatottja 6-0-ra verte a bolíviai válogatottat. Meglehetősen ismeretlen volt az ellenfél, de annyit tudni lehetett róla, hogy a dél-amerikai zónában megelőzte az uruguayiakat, ami nem rossz ajánlólevél. A magyar együttes végül formalitássá tette a La Paz-i visszavágót. A válogatott negyven perc alatt valóra váltotta azt, amit a szurkolócsoportok egyike már a csapatok kivonulásakor transzparensen feszített ki: Magyarország–Bolívia 5-0. A második rész csöndesebb volt, de nagy László lőtt még egy gólt, így jutott a válogatott féltucatig. Korántsem tucatszerű teljesítménnyel.

Az 1982-es világbajnokságra simább úton jutott ki a válogatott: elég volt a csoportot megnyerni... A döntő lépés a norvégok elleni 4-1-es diadal volt 1981. október 31-én. A vendégek legjobbja, a repüléstől irtózó Thomas Lund gépkocsival érkezett Budapestre, s a norvégok szempontjából jó, hogy jött, még gólt is szerzett. De ez nem sokat számított, mert a magyar válogatott Bálint és Fazekas egy-egy, valamint Kiss László két találatával négyig jutott. A győzelem tét nélkülivé tette (szerencsére) a november 18-i, angolok elleni, londoni vb-selejtezőt.

A kilencedikről már a mostani negyveneseknek is lehet személyes emléke: az 1986-os, mexikói Mundial tavaszán Mezey György dr. válogatottja 3-0-ra verte a brazilokat. A meccs ötödik percében Détári jobbra passzolt Kiprichhez, s mire társa középre emelt, már ott volt a kapu előtt: fejesét Emerson Leao nem háríthatta (1-0). A veteránra később is rászakadt a baj: noha Esterházy két kiugrása alkalmával egyaránt hárított, a kipattanó labdát előbb Kovács Kálmán, majd a mézesmadzagot a kapus előtt mindkétszer elhúzó csatár segítette a hálóba (3-0). A közönség a mérkőzés végén majdnem egy teljes félidőnyit ünnepelte a kedvenceit, akikről azóta is elmondhatjuk: úgy játszottak, ahogyan a brazilok szoktak...

A tizedik találkozó már a közelmúlt: a magyar csapat 2007. augusztus 22-én 3-1-re legyőzte a világbajnok Olaszországot a Puskás Ferenc Stadionban rendezett barátságos mérkőzésen. Várhidi Péter csapata a második félidő elején hátrányba került, de alig negyed óra alatt fordítani tudott. A magyar válogatott olyan bravúrra volt képes, amilyenre lassan 112 éves történetében korábban csak kétszer, az 1954-es és az 1966-os világbajnokságon: legyőzte az aktuális világbajnokot. Várhidi Péter válogatottja 42 éves negatív sorozatot tört meg: nyerni tudott ismét az olasz válogatott ellen. Erre az eredményre az egész világon felkapták a fejüket a futballszurkolók.

---