Új könyv jelent meg az MLSZ gondozásában

Az általános képet adó Királyok, hercegek, grófok után a nemzeti tizenegy történetét mutatta be a Válogatott gyűjtemény, aztán a hazai bajnokikat és Magyar Kupa (MNK)-meccsek színe-javát idézte meg az Az otthon zöld füvén, s most a nemzetközi porondra léphetünk ki képzeletben a „helyünket keresve a kupanap alatt”.

Felidéződnek a régmúlt csodái, így a Ferencváros uruguayi sikere, amikor saját házában kényszerítette térdre a húszas évek Herkulesét, a Montevideóban verhetetlennek tartott válogatottat, a Célestét. Vagy az Újpest pazar svájci menetelése, amely végén a lila-fehérek megnyerték az első olyan európai tornát, amelyen bajnokcsapatok gyűltek össze.

A Bp. Honvéd angliai túrája inspirálta később az európai kupák kiírását, de a piros-fehér katonacsapat szempontjából talán már túlságosan későn született meg a Bajnokcsapatok Európa-kupája. Az első számú európai sorozat azért hozott számos felejthetetlen magyar menetelést, a Vasas 1958-ban, a Győri Vasas ETO 1965-ben, majd az Újpesti Dózsa 1974-ben egyetlen lépésnyire állt csak a döntőtől. A piros-kékek a Népstadionban kis híján csodát tettek, legyőzték a kor legerősebb klubtizenegyét a Real Madridot, de a hátrányt nem tudták behozni. Az ETO a magyar kupatörténelem talán legváratlanabb bravúrját érte el azzal, hogy a legjobb négy közé került. A Dózsa a hetvenes években ünnepekké varázsolta a szerdákat a Megyeri úton. Aligha véletlen: a magyar klubfutball legszebb korszakai egybe estek a válogatott csúcsidőszakaival (már amikor rendeztek éppen nemzetközi kupákat) A húszas-harmincas években a Közép-európai Kupa jelentette dicsőségeink színterét, aztán a hatvanas évtizedben elsősorban a harmadik számú kupának nevezett Vásárvárosok Kupája és a Kupagyőztesek Európa Kupája.

Ma már az álmok, a csodák kategóriájába tartoznának az akkori eredmények (milyen nagyon tudtunk örülni az elmúlt két évtizedben a Ferencváros, a DVSC vagy a Videoton csoportkörbe kerülésének is), mégis mennyivel szebb lenne a mérleg, ha nem csúszik el egy-egy kiváló csapat az eléje vetett banánhéjon.

Az egyedüli európai kupagyőztes, az idegenben a trónra ült 1965-ös Fradin kívül nagyon közel volt a diadalhoz az 1964-ben egy kapushiba miatt elbukó MTK, 1968-ban a temérdek helyzetéből egyet sem értékesítő Ferencváros, vagy 1969-ben a newcastle-i súlyos veresége ellenére egy félidő alatt az „egyenlítés” közelébe jutó Újpest. Milyen kevésen múlt, hogy nem jutott el ismét a Fradi a fináléba 1972-ben, s milyen balszerencse, hogy két atomerős ellenféllel szemben eleve tartalékos csapattal kellett döntőt játszania 1975-ben a zöld-fehéreknek, majd 1985-ben a Videotonnak. Mindezeket feleleveníti a Helyünk a kupanap alatt.

---